Fohász-féle!
Ha azt mondom „magyar” mi jut az eszedbe?
Fel csillan e még remény a szemedbe?
Voltúnk, vagyunk, de – leszünk e még vajon?
Nemhogy gyarapodjunk, hanem fogyunk nagyon.
Fogy, és csak, egyre fogy Árpád nemzedéke,
Pár száz év múlva nem lesz, csupán az emléke.
Annyian meg verték már a vészharangot,
De a büszke népre ez, oly kevesest hatott.
Mily Isten verése, kell e még minekünk?
Hogy össze fogjunk, mint rég, újra egyek legyűnk?
Kell még egy Trianon, vagy talán egy Mohács?
Hogy az agyúnk, ne legyen oly mohás?
E mocsok történelem nem vert még eleget?
Mely hozott a magyarra, hideget, meleget.
A magyar elméket már, benőtte a gaz,
Oly kevés a tiszta, oly kevés az igaz.
Hol van már Petőfi? merre van már Kossuth?
E csapdából egyáltalán van e vajon kiút?
A haza szeretete, hol van már belőlünk?
Magyarnak vallani magúnkat is félünk.
A sok civakodás jóra sosem vezet,
Magyar, a magyarral, fogjon végre kezet.
Tűnjenek el közzülünk, az áruló Júdások
Szálljon el a magyarról a Turáni átok.
Magyarok Istene most hozzád fordulunk,
Ha kell e nemzetért porba is borulunk.
Térden állva téged, esedezve kérünk,
Sok ezer bűnűnket, bocsásd meg minékünk.
E szétszaggatott nemzet bűnhődött oly sokat,
Fordíts végre Atyánk, felénk az arcodat.
Nyújts ki végre felénk, áldó két kezedet,
Minden igaz magyar, áldja szent nevedet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése