Fohász-féle!
Ha azt mondom „magyar”
mi jut az eszedbe?
Fel csillan e még
remény a szemedbe?
Voltúnk, vagyúnk, de
– leszűnk e még vajon?
Nemhogy gyarapodjunk,
hanem fogyúnk nagyon.
Fogy, és csak, egyre
fogy Árpád nemzedéke,
Pár száz év mulva
nem lesz, csupán az emléke.
Anyian meg verték már
a vész harangot,
De a bűszke népre ez,
oly kevesset hatott.
Mily Isten verése,
kell e még minekűnk?
Hogy össze fogjúnk
mint rég, újra egyek legyűnk?
Kell még egy trianon,
vagy talán egy Mohács?
Hogy az agyúnk, ne
legyen oly mohás?
E mocsok történelem
nem vert még eleget?
Mely hozott a magyarra,
hideget, meleget.
A magyar elméket már,
benőtte a gaz,
Oly kevés a tiszta,
oly kevés az igaz.
Hol van már Petőfi?
merre van már Kossuth?
E csapdából
egyáltalán van e vajon kiút?
A haza szeretete, hol
van már belőllünk?
Magyarnak vallani
magúnkat is félűnk.
A sok civakodás jóra
sosem vezet,
Magyar, a magyarral,
fogjon végre kezet.
Tünjenek el közzűlünk,
az árúló Judások
Szálljon el a
magyarról a Túráni átok.
Magyarok Istene most
hozzád fordúlunk,
Ha kell e nemzetért
porba is borúlunk.
Térden álva téged,
esedezve kérűnk,
Sok ezer bűnűnket,
bocsájzsd meg minékünk.
E szétszaggatott
nemzet bűnhődött oly sokat,
Fordizsd végre Atyánk,
felénk az arcodat.
Nyujts ki végre
felénk, áldó két kezedet,
Minden igaz magyar,
áldja szent nevedet!
2009. 02. 13. (aláírás)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése