Osztálytalálkozó helyett!!!

 Elvégeztük az iskolát, ki gondolta volna?

Ötvenegy esztendő, telt el már azóta!

Sólyom szárnyon szálltak el, felettünk az évek,

Ifjak voltunk akkor, most már vagyunk vének!!!

   Nevetve váltunk el, tán egy kézfogással,

   Búcsúztunk egymástól, régi szép szokással!!!

   Gyermek fejjel akkor, nem gondoltuk volna, 

   Nem találkozunk többé, sokukkal azóta!

Ki erre, ki arra ment, szerencsét próbálni,

Mindenütt megtudjon, becsülettel állni!

Van közülünk több is, aki jól befutott,

Másoknak pedig csak, a fekete föld jutott!!!

Gondolkodom!!!

 Boros pincém előtt, egymagamban ülök,

Rá kel jöjjek arra, bizony már vénülök!!!

Mi az, hogy vénülök, most már meg is vagyok,

Hál-Istennek magam után, vagy hét unokát hagyok!!!

Megdolgoztam értük, cudar, keservesen,

De énreám követ, csupán csak az vessen,

Kinek unokái mind, megmarad magyarnak,

És nem ád egy, nagy pofont a szarnak!

Rossz néven ezt tőlem, most ne vegye senki,

Csak így tudunk megmaradni, és magyarok lenni!

Maradjunk meg tehát, a saját-kaptafánknál-

Nincsen szebb, se jobb, a szép magyar lánynál!!!

Magunkról!!!

 Mikor már azt hisszük, hogy már van valahogy,

Akkor jövünk csak rá, hogy már nincsen sehogy!

Mostan kéne legjobban, megbízni egymásba,

Negyven év után is, szúrjuk egymást hátba!!!

Hibáztatjuk egymást, minden apróságért,

Ahelyett, hogy megtennénk, mindent most egymásért!

Sokkal könnyebb a másikban, keresni a hibát,

Mint saját szemünkben, látni a gerendát!

Hiába az ember, esendő és gyarló,

Én sem lehetek más, csak egy közzülük való!

Azt észre vesszük ha a másik hibázik,

Pedig mindkettőnkből a szeretet hiányzik!!!

Gondolkodom!!!

Elbámulom sokszor, az úton járókat,

Az úton menőket,

A nyakas férfiakat, a szép gyönyörü nőket,

Szépen karonfogva jönnek ők a templom felé,

Büneiket otthon hagyják, emelt fővel állanak, 

A JÓATYA elé!!!

   Jól is van ez így, és bizonnyal szép is,

   Büneiket Isten megbocsájtja, no de azért mégis,

   JÓ ISTENÜNK előtt, hajtsuk meg fejünket,

   Asszony becsülje meg a férjét,

   Mi meg a nejünket!!! 

Elmékedés a Bagolyvárban!!!

Hely te Bagolyváram, ó te kedves pincém,

Vajon meddig tudlak, látogatni még én?

Ha lelkem háborog, látásod megnyugtat,

Te feléd már régen, ismerem az utat!

   Sok,sok boldog órát, adtál itten nékem,

   Nem jó szemmel nézte mindig,

   A kedves feleségem!

Tévedtem sokszor, mostan már belátom,

Jöjjön ő is fel énvelem,

Még vagy tíz, tízen öt nyáron!!! 

Szüret előtt!!!

 Amikor számomra unalom az élet,

Kedves hordócskám hát, beszélgetek vélled!

Szüret előtt már majdnem, minden hordó üres,

Csak veled állok szóba, szép, kicsike, ügyes!

   Te vélled mely még, nem üresen kongasz,

   Még az én számomra, szép dolgokat mondasz!

   Hogyha a tökömet, beléd ereszthetem,

   Egy szomjas császár sem, cserélhet énvelem!

Szüret után aztán, újból feltöltelek,

Addig pedig még, puszillak, ölellek!!!

Szeptember végén!!!

 A hosszú nyári esték,

Most már rövidülnek,

A fecske madarak, 

A villany dróton ülnek!

   A gólyák elmentek,

   Árva már a fészek,

   Őszülő fejemmel,

   Még útánnok nézek!

Fentről a magasból,

Vissza, vissza néznek,

Ha eljő a tavasz, 

Újra vissza térnek!

   Lassan biztos én is,

   Itt hagyom a fészkem,

   Ahová én megyek,

   Nem kel vissza térnem!!!